Még csak 25 éves vagyok, ami azt jelenti, hogy nekem a világversenyen szereplő magyar válogatott kicsit olyan, mint egy mese, vagy egy legenda. Sok kép van róla, rengetegen mesélnek történeteket, de a saját szememmel még soha nem láttam.
12 éves korom óta szeretem a focit. Életem első focicipőjét 13. születésnapomra kaptam, egy fekete Lotto stoplist. Az általános suli alatt már gyakran azért nem hívtak sehova, mert én mindig csak focizni akartam. Ha épp nem fociztam, akkor focis videókat néztem, vagy focis játékokkal játszottam. Középiskolás koromban mindig hazamehettem a hétközi BL-meccsekre, mert a koliban nem lehetett normálisan tévézni. Az egri főiskolára már annak a reményében mentem, hogy egy nap sportújságíró lehetek. Azóta persze máshogyan alakultak a dolgok.
Az életem egy korábbi szakaszának szinte minden percét a sport, pontosabban a foci töltötte ki. A magyar klubfocit szívből soha nem szerettem, sőt, kedvenc csapatom sem volt igazán soha. Se hazai, se külföldi. A válogatottat viszont mindig figyelemmel követtem, szinte kivétel nélkül. Még most is a magyar csapatnak szorítok, amikor divat lett a válogatott ellen szurkolni. Az elmúlt pár évben már egy kurva nemzeti meccset sem lehetett végignézni politikai felhang nélkül, csak azért, mert egy komplexusos felcsúti gyökérnek ugyanaz a kedvenc sportja, mint nekem.
Ma este az elmúlt évtizedek legösszeszedettebb válogatottját láttam játszani, az elmúlt évtizedek legfontosabb meccsén.
Kijutottunk egy Európa bajnokságra!
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.