Soha nem gondoltam volna, hogy Hortobágyról egészen egy pesti, belvárosi galériás lakásig jutok nem egészen 25 éves koromra. Persze még csak félig sikerült felköltöznöm, de kit izgat most ez, amikor végre itt vagyok. Előre elnézést az elnagyoltságért, de a részletek könnyen feledésbe merülnek, ha teljesül az ember 14 éves kori önmaga nagy álma: 20 méterre van a Burger King és alig 40-re a Meki. Különösen mámorító érzés, hogy a környék szinte soha, még éjjel sem ürül ki.
Nagy szó ez nekem, aki a gyerekkorának nagy részét úgy töltötte, hogy csak augusztus 20-án hallott este 8 után hangos zenét, vagy úgy egyáltalán bármit az utcáról. A legnagyobb dolog persze az éjszakai közlekedés, aminél csodálatosabbat el sem tudok képzelni. Az, aki egész életében a buli utáni éjszakai órákat fagyos buszmegállókban, hűvös állomásokon töltötte a rohadt féreg első buszra/vonatra várva, legszívesebben sírva rogyna térdre a 4/6-os csodája előtt. A nagy változások ellenére azért úgy érzem, viszonylag hamar sikerült felvennem a fordulatot: a harmadik napon már az előző este eldekkelt lakásavató szivarral a számban mentem le az Okotogonra, a kéregetőnek pedig már csak intettem, hogy haladjon tovább. Amikor véletlen rossz villamosra szálltam fel, és Ferencvárosban, a Haller utca csúnyábbik felén ocsúdtam, akkor szinte sértve kértem ki magamnak a külvárost. Szóval beilleszkedtem.
A legkomolyabb dilemmát nem is a fent írtak okozták, hanem maga az albérlet, egészen pontosan a galériás ágy. Előtte még soha nem aludtam ilyenen, de mindig is úgy képzeltem, hogy iszonyú szűkös, fojtogató lehet, ma már tudom, hogy nagyobbat nem is tévedhettem volna. A galéria ugyanis egyértelműen az egyik legpihentetőbb hely a világon, egyáltalán nem szűk, sőt, kicsit olyan mintha felhőkön feküdnél. A magasan fekvésnek lehet valami evolúciós pszichológiája, mert sokkal nyugodtabban alszok, amióta magasan hajtom álomra a fejem. A felmenetellel is viszonylag gyorsan megbarátkoztam, csak rá kellett jönnöm a technikájára, ami abban rejlik, hogy bár hiába néz ki úgy a feljáró, mint egy lépcső, mégsem kihúzva, emberként kell rajta közlekedni, hanem négykézláb, majomként. Így sokkal gyorsabban fel lehet jutni. A galériás létnek sajnos egyelőre csak a 2/3-a megy zökkenőmentesen, mivel a lejövetel valóságos rémálom. A kiegyenesedett testtartást lefelé is érdemes elhagyni, mivel ha kihúzva közlekedünk, az egész még magasabbnak tűnik, így könnyen le lehet fordulni akár az első lépcsőfokról is.
Persze már azt is elképzeltem, hogy mi lenne, ha törött nyakkal találnak meg az uzsorabérért lakott lakásom padlóján.
Akkor baszhatnám a galériát.
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.