VISELD BÜSZKÉN!

El kell fogadni: 14 év fölött a karácsony már nem olyan, mint régen. És akármilyen rossz, de be kell látni: ez évről évre rosszabb lesz. Persze lehet arról álmodozni, hogy a karácsony újra boldog lesz, de higgyétek el, nem lesz az. Egyetlen dolog vezet ki ebből az ördögi körből, mégpedig a nosztalgia. 

Az én legszebb karácsonyi emlékeim a Boxing Day-hez kötődnek. Nem a 25-i ajándékozáshoz, hanem a karácsonyi angol bajnoki fordulóhoz. Ekkor az egész napot azzal töltöttem, hogy focimeccset néztem és az előző nap kapott, többnyire focis ajándékokkal játszottam. Utólag visszagondolva fura, hogy TV-n keresztül mennyire át tudtam élni a karácsonyi családi meccsnézés hangulatát. 

Mára kevés dolog tud lázba hozni, de amikor elkezdtem feleleveníteni a régi játékosneveket, akkor kicsit bennem is ünnepi lángok gyúltak. Ennek örömére összeállítottam a régi kedvenceimből egy Boxing Day All Stars csapatot. Ők lettek az én karácsonyi nosztalgia válogatottam:

Kapus

David Seaman 

Védők

Gary Neville

Sol Campbell

Rio Ferdinand

Ashley Cole

Középpályások

David Beckham (CSK)

Paul Scholes

Roy Keane

Freddie Ljunberg

Támadók

Thierry Henry

Eidur Gudjohnsen

Cserék:

David James (K)

Olof Mellberg

Ole Gunnar Solskjaer

Peter Crouch

Robert Pires

Patrick Viera

Karácsony előtt az ember nagyobb százalékban fordul meg boltokban, bevásárlóközpontokban, plázákban, mint egyébként. Én például az elmúlt hetekben többet hallottam hangszórón keresztül Adele-t, mint a saját anyámat. Amikor valaki ilyen sok időt tölt ezeken a helyeken, hajlamos észrevenni bizonyos dolgokat, amiket amúgy nem. Például azt, hogy ezek a nagy létesítmények valóságos ökoszisztémák, kis világok, amiket az ízléstelen ruhák, a használt telefonok és a beltéri szökőkutak hívtak életre. 

Az ünnepek előtti forgatagot szinte mindenki kivétel nélkül utálja, a készülődés poklai pedig egyértelműen a fent említett minivilágok, ahol ekkor az egyébként is nagy tömeg megsokszorozódik és az emberek élőhalott keringőt járnak az all i want for christmasre, mint Hunter S. Thompson reptiliánjai a Las Vegas-i hotel halljában. Persze akadnak üdítő szigetek, ahol bár ugyanúgy sokan vannak, de azért mégis van tér, van levegő és van 100 Ft-os kávé, mellé 120 Ft-os hotdog. Igen, az egyik ilyen hely az IKEA, ami lehet elsőre furán hangzik, ám ha belegondolunk, hogy minimalista svéd bútorokat, vagy Parndorfba leértékelt Armaniért járó középvezetőket kerülgetünk naphosszat, akkor már mindjárt más a skandináv eladólány fekvése.

Így hát az elmúlt hetekben sokat voltam az IKEA-ban, ahonnan mostanra megvettem gyakorlatilag mindent, ami 500 Ft alatti és teljesen szükségtelen. Eközben felfedeztem a bolt egyik legfurább helyét, a leértékelt részleget, ami kicsit olyan, mintha benézhetnénk e mögé a mindig tüchtig, precíz világ mögé. A kasszák mellé helyezett térben meghal a varázslat, a dizájn és minden, ami miatt IKEA az IKEA. Itt vannak az olyan termékek, amik hibásak, vagy valamiért olcsóbbak, itt jöttem rá a szörnyű igazságra: Fasizálódik az IKEA.

A Dexter elfeledett laboratóriumára emlékeztető környezetben találtam egy csomagot, amiben három kaktuszt pillantottam meg. Közölük egy már nem élt, kettőnek azonban kutya baja sem volt. Egy ideig fel sem fogtam, hogy mit látok, de aztán belém nyílalt a szörnyű, keserű felismerés. A két egészséges kaktusz gyakorlatilag halálra volt ítélve, mivel egy dobozban laktak a halott társukkal. Selejtté vált az ő közösségük, még akkor is, ha többségben voltak az egészségesek. Bár nem tudom, hogy a hibás sorra kerülő növényeket mennyire gondozzák, az azért nem tűnik valószínűnek, hogy valaki rendszeresen átjár locsolni a még életben maradtakat.

Az élet lábbal és fullasztó műanyagdobozzal való tiprása gyakran onnan érkezik, ahonnan a legkevésbé várná az ember. Ez még akkor is szomorú, ha a kaktuszok princípiuma mindössze annyi, hogy egy nem túl fényes, nem túl meleg helyen álljanak és szúrjanak.

Akárhogy is, kemény dolog a karácsony.

Budapesten a hatodik kerületben egy Jókai téri albérletben alakult ki katasztrófaközeli helyzet, amikor a két otthon tartózkodó lakó még fél 12 magasságában sem látott neki a napi teendőiknek. A dolog komolyságát jól jelzi, hogy a bent lévők még az ablakokat sem voltak hajlandóak kinyitni, valamint a többszöri kopogásra sem reagáltak. A helyszínen készült képek tanulsága szerint a lakásban tartott növények sem viselik jól az áldatlan állapotokat.

A sajtó munkatársainak egy óvatlan pillanatban sikerült bejutnia az épületbe, ahol rögtön kiszellőztettek, a konyhát pedig 11:37-kor ilyen állapotban találták. Zöld penész és barna foltok mindenhol.

Azok akik bemerészkedtek a lakásba a fürdőszobát sem találták jobb állapotban, ám ott a legnagyobb gondot a nyirkos törölközők között terjengő leírhatatlan szag okozta. Némelyiknek keze, lába és szája nőtt, majd szavazati jogért, kvótarendszerért kiáltott.

Miközben a helyszínen tartózkodó médiamunkások próbálták felmérni a kárt, megérkeztek 11:58-kor a lakók, akik hagyták, hogy eddig fajuljon a helyzet. Ahogy beléptek az ajtón heves ordítozásba kezdtek, de az egyikőjük a kanapéra esett, láthatóan mindketten valamilyen szer hatása alatt álltak.

A lakók miután kitisztultak a friss levegőtől arra kérték az újságírókat, hogy távozzanak, mivel szeretnék megszüntetni a lakásban uralkodó állapotokat, mert estére csillognia kell mindennek.

Még csak 25 éves vagyok, ami azt jelenti, hogy nekem a világversenyen szereplő magyar válogatott kicsit olyan, mint egy mese, vagy egy legenda. Sok kép van róla, rengetegen mesélnek történeteket, de a saját szememmel még soha nem láttam.

12 éves korom óta szeretem a focit. Életem első focicipőjét 13. születésnapomra kaptam, egy fekete Lotto stoplist. Az általános suli alatt már gyakran azért nem hívtak sehova, mert én mindig csak focizni akartam. Ha épp nem fociztam, akkor focis videókat néztem, vagy focis játékokkal játszottam. Középiskolás koromban mindig hazamehettem a hétközi BL-meccsekre, mert a koliban nem lehetett normálisan tévézni. Az egri főiskolára már annak a reményében mentem, hogy egy nap sportújságíró lehetek. Azóta persze máshogyan alakultak a dolgok.

Az életem egy korábbi szakaszának szinte minden percét a sport, pontosabban a foci töltötte ki. A magyar klubfocit szívből soha nem szerettem, sőt, kedvenc csapatom sem volt igazán soha. Se hazai, se külföldi. A válogatottat viszont mindig figyelemmel követtem, szinte kivétel nélkül. Még most is a magyar csapatnak szorítok, amikor divat lett a válogatott ellen szurkolni. Az elmúlt pár évben már egy kurva nemzeti meccset sem lehetett végignézni politikai felhang nélkül, csak azért, mert egy komplexusos felcsúti gyökérnek ugyanaz a kedvenc sportja, mint nekem.

Ma este az elmúlt évtizedek legösszeszedettebb válogatottját láttam játszani, az elmúlt évtizedek legfontosabb meccsén.

Kijutottunk egy Európa bajnokságra! 

A mai nap legfontosabb híre egyértelműen Szijjártó Péter kidobott luxuszakója volt, amelyet a szemétből szedett ki valaki, majd le is fotózta a ruhadarabot. Az eset közel két hete történt, ám az Indexhez csak most jutott el a kép, és ezáltal az egész sztori.

Európa nyugati részén, vagy pláne Amerikában nem ügy, ha egy újságíró valaki szemetében turkál. Az USA-ban pedig természetes, már-már megszokott dolog, ha előkerül egy híresség kidobott levele, bevásárlólistája vagy bankszámlakivonata. Amikor reggel megláttam a külügyminiszter kiguberált zakójáról szóló híreket, azt hittem, hogy valamelyik újság végre belevetette magát a nagybetűs trash bulvárba. Mert persze van itthon szemétbulvár, de ott Alekoszok, Baukó Évák és Medveczki Ilonák járnak kéz a kézben. Mi ezzel a baj? Az égvilágon semmi! Szépen létrejött itthon ez a közeg, de sajnos mivel kis ország vagyunk, kis piaccal, hamar belterjes lett az egész, a fogyasztók ingerküszöbe pedig az egekbe szökött. Pontosan mire gondolok? Hát arra, hogy egy faszpörgetésre már a fülem botját sem mozdítom, nemhogy egy sima Dubaiban baszós sztorira. Ahhoz, hogy egy bulvárlap anyagára újra odakapjam a fejem, legalább egy "Lóval baszatta halálra Bíró Icát Puskás Peti" cím kéne, vagy valakinek az erőszakos halála, lehetőleg szintén ló által.

A trash bulvár egyik hatalmas feladata az lenne, hogy lerángassa erre a terepre a Szijjártó és Rogán stílű arcokat, akik egyébként is idevalók. A zakógate egy olyan időszak előszele lehet, ahol szinte minden ízléstelen, de még törvényes fogás megengedhető azokkal szemben, akik ízléstelenül, szinte mindig törvénytelenül tesznek szert nagyobb vagyonra. Remélhetőleg már nincs messze a Rogánné-féle "gecistangagate", vagy Kövér László vibrátorbotránya. 

hogy egyrészt buzi leszek, ha megnézem, másrészt szerintem (már amennyire az előzetesből és a reakciókból meg tudom ítélni) a film után szó nélkül mennék haza, minden érzelem nélkül pakolnék össze és meg sem állnék Debrecenig, sőt, egészen Hortobágyig, hogy aztán a hátralévő életemet a két település között ingázva töltsem el. Harmadrészt: akik látták azt mondták, hogy a főszereplő egy Woody Allen koppintás és persze jött a nagykörútazás is, szóval tanácstalan vagyok.

A szocialista Bárány Balázs vette észre azt a homofób képet a parlamentben, amelyet a Jobbik Ifjúsági Tagozatának rajzpályázatára küldtek be, Kövér László házelnök pedig nem látott kivetnivalót abban, hogy a rajzot kiállítsák a magyar parlamentben.

A kép címe: "Kirakós homoszexuális szülők gyermekei részére."

Ezen felbuzdulva én is hirdettem egy rajzversenyt, amelynek már meg is lett a győztese, méghozzá én magam! A nyertes kép címe:

"Kirakós Kövér László részére."

A válasz hat, azaz 6 kibaszott óra alatt!

Persze igazságtalan vagyok, mert az IC ahogy elhagyta Ferihegyet, szinte fejest ugrott az ijesztően sűrű ködbe, de akkor is. Kicsivel több, mint 200 km, 1 átszállás, 40 perc várakozás, 6 óra, 2015. Sehogy nem jön ki. A bónusz az volt, hogy egy retkes kommunista thriller díszletében utazhattam:

Soha nem gondoltam volna, hogy Hortobágyról egészen egy pesti, belvárosi galériás lakásig jutok nem egészen 25 éves koromra. Persze még csak félig sikerült felköltöznöm, de kit izgat most ez, amikor végre itt vagyok. Előre elnézést az elnagyoltságért, de a részletek könnyen feledésbe merülnek, ha teljesül az ember 14 éves kori önmaga nagy álma: 20 méterre van a Burger King és alig 40-re a Meki. Különösen mámorító érzés, hogy a környék szinte soha, még éjjel sem ürül ki.

Nagy szó ez nekem, aki a gyerekkorának nagy részét úgy töltötte, hogy csak augusztus 20-án hallott este 8 után hangos zenét, vagy úgy egyáltalán bármit az utcáról. A legnagyobb dolog persze az éjszakai közlekedés, aminél csodálatosabbat el sem tudok képzelni. Az, aki egész életében a buli utáni éjszakai órákat fagyos buszmegállókban, hűvös állomásokon töltötte a rohadt féreg első buszra/vonatra várva, legszívesebben sírva rogyna térdre a 4/6-os csodája előtt. A nagy változások ellenére azért úgy érzem, viszonylag hamar sikerült felvennem a fordulatot: a harmadik napon már az előző este eldekkelt lakásavató szivarral a számban mentem le az Okotogonra, a kéregetőnek pedig már csak intettem, hogy haladjon tovább. Amikor véletlen rossz villamosra szálltam fel, és Ferencvárosban, a Haller utca csúnyábbik felén ocsúdtam, akkor szinte sértve kértem ki magamnak a külvárost. Szóval beilleszkedtem.

A legkomolyabb dilemmát nem is a fent írtak okozták, hanem maga az albérlet, egészen pontosan a galériás ágy. Előtte még soha nem aludtam ilyenen, de mindig is úgy képzeltem, hogy iszonyú szűkös, fojtogató lehet, ma már tudom, hogy nagyobbat nem is tévedhettem volna. A galéria ugyanis egyértelműen az egyik legpihentetőbb hely a világon, egyáltalán nem szűk, sőt, kicsit olyan mintha felhőkön feküdnél. A magasan fekvésnek lehet valami evolúciós pszichológiája, mert sokkal nyugodtabban alszok, amióta magasan hajtom álomra a fejem. A felmenetellel is viszonylag gyorsan megbarátkoztam, csak rá kellett jönnöm a technikájára, ami abban rejlik, hogy bár hiába néz ki úgy a feljáró, mint egy lépcső, mégsem kihúzva, emberként kell rajta közlekedni, hanem négykézláb, majomként. Így sokkal gyorsabban fel lehet jutni. A galériás létnek sajnos egyelőre csak a 2/3-a megy zökkenőmentesen, mivel a lejövetel valóságos rémálom. A kiegyenesedett testtartást lefelé is érdemes elhagyni, mivel ha kihúzva közlekedünk, az egész még magasabbnak tűnik, így könnyen le lehet fordulni akár az első lépcsőfokról is.

Persze már azt is elképzeltem, hogy mi lenne, ha törött nyakkal találnak meg az uzsorabérért lakott lakásom padlóján. 

Akkor baszhatnám a galériát.